Robbanás vagy béke a Közel-Keleten?

Az iráni rezsimváltás kérdése

A következő gondolatmenet - az ügy kényességére való tekintettel - szándékosan töredékes lesz. (Néhány napja már pár sort írtam a témában.)

Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök szeptember 30-án komoly hangvételű videóüzenetet intézett Irán népéhez. Az üzenet tartalma és időzítése is rendkívüli. Netanjahu az üzenetet egy nappal az iráni rezsim által Izrael ellen intézett rakétatámadás előtt készítette. Két dologban volt biztos ekkor az izraeli vezetés: abban, hogy Irán támadni fog és abban, hogy Izrael ezt meg fogja torolni. A videóüzenet ennek hátterén még különösebbnek tűnhet, mert miközben élesen elítéli az iráni vezetést, kifejezetten baráti hangnemben szól az iráni néphez, és Irán és Izrael közös baráti jövőjének lehetőségét hangsúlyozza. Netanjahu kijelenti, hogy Irán előtt fényes jövő áll - nem éppen szokásos fordulat egy ilyen helyzetben -, azonban hozzáteszi, hogy ehhez az iráni népnek kell kezébe vennie a dolgokat. (Ahogy fogalmaz: “Ne hagyják, hogy fanatikus teokraták csoportja tegye tönkre a reményeiket és álmaikat!”) Végül világossá teszi, hogy ebben a küzdelemben Izrael az iráni nép mellé áll, így - mondja sokatmondóan - “Irán végre szabad lesz és ez a pillanat sokkal hamarabb jön el, mint ahogy azt sokan gondolják.”

Ilyen videoüzenetet egyetlen állam vezetője sem ad ki akkor, ha nincsen konkrét stratégiája az abban foglaltak valóra váltására. Még kevésbé elképzelhető ez Benjamin Netanjahu esetében, különösen a jelen politikai helyzetben. Izrael rezsimváltásra készül Iránban. Nézzük meg röviden - és töredékesen - mire építhet az izraeli vezetés.

Netanjahu videoüzenetét közvetlenül megelőzően Reza Pahlavi, az utolsó iráni sah legidősebb fia, aki koronahercegként a trón örököse volt és az iszlám forradalom óta az Egyesült Államokban él, továbbá jelenleg az iráni ellenzék egyik vezéralakjának számít - (sokak szerint a különböző csoportok egyesítője lehet) - , hasonló tartalmú nyilatkozatot tett. Pahlavi több helyen szinte szóra pontosan azokkal a fordulatokkal élt, mint Netanjahu és világossá tette: “rendszerváltásnak kell történnie megoldásként.” A tartalmi egybeesés nem a véletlen műve.

A száműzetésben lévő iráni ellenzéki vezető 2023 áprilisában látogatást tett Izraelben, melynek során találkozott Netanjahuval is, ugyanakkor a hivatalos vendéglátója nem más volt, mint Gila Gamliel, izraeli hírszerzési miniszter. A látogatás célja világosan kiderül Pahlavi korábban mondott szavai alapján: "Jelenleg Irán felszabadítására összpontosítok, és minden lehetséges eszközt meg fogok találni, anélkül, hogy a nemzeti érdekeket és a függetlenséget veszélyeztetném, bárkivel, aki hajlandó segíteni nekünk, legyen az az Egyesült Államok, a szaúdiak, az izraeliek vagy bárki más.” (A három felsorolt országra a jelenlegi iráni rezsim köztudottan a legnagyobb ellenségként tekint.) A látogatás kapcsán a Jewish Institute for National Security of America intézet iráni származású szakértője a következőket jelentette ki: “Tekintettel Izrael Iránban lévő titkosszolgálati lehetőségeire, Pahlavi ottani követőire és a két fél kölcsönös érdekeltségére a rendszerváltásban, megalapozottan feltételezhető, hogy megvitatták az együttműködés lehetőségeit a változás elérése érdekében.” (A cikk címe egyébként az Izrael és némely arab állam között köttetett Ábrahám Egyezményekre utalva a “Közelgő Círus Egyezmények?” címet viseli. A Círus Egyezmények projektet Pahlavi is hangoztatja interjúiban.)

Az utóbbi időszakban tehát az izraeli miniszterelnök és a tekintélyes iráni ellenzéki vezető összehangolt, a teokratikus iráni rezsim leváltására irányuló kommunikációjának lehettünk tanúi. Történt azonban még több minden ugyanebben a kontextusban, ami véleményem szerint rámutat az iráni ellenzéki mozgolódások és az izraeli műveletek bizonyos fokú összehangoltságára.

Mahmud Ahmedinedzsád, az egykor keményvonalas iszlamistaként ismert volt iráni elnök éppen azon a napon, amikor Netanjahu videó üzenet küldött az iráni népnek, interjút adott, amelyben azt hozta fel példaként az iráni rendszer korruptságára, hogy a 2021-ben az izraeli hírszerzés elhárítására felállított speciális iráni egység vezetője maga is Moszad-ügynök volt. Ami igazán különös, az az, hogy az interjú hangsúlya nem az izraeli hírszerzés, hanem az iráni  rendszer korruptsága ellen irányult. Van azonban még egy érdekessége ennek az interjúnak. Az ebben elhangzott információkat ugyanis Ahmedinedzsád egyszer már elmondta 2021-ben. (A most elhangzott interjú kapcsán ez a tény nem tűnt fel senkinek.) Miért is érdekes ez? Azért, mert ennek alapján kiderül, hogy Ahmedinedzsád nem azért beszélt most erről, mert az információ újdonság lett volna, hanem azért, mert valamiért újra fel akarta eleveníteni az iráni rendszer korruptságának kérdését. Arra kívánt rámutatni, hogy az iráni rezsim olyannyira impotens és képmutató, hogy még abban az ügyben is működésképtelen, amely gyakorlatilag mára az egyetlen eszköze maradt saját legitimációjának a fenntartására, ez pedig az “ellenséges” Izrael kérdésével való riogatás. Ezzel gyakorlatilag nevetségessé teszi a rendszert, ami pedig minden autokrácia legnagyobb veszélye, hiszen uralma a félelemre alapul.

Ahmedinedzsád ellenzékisége természetesen nem új fejlemény, noha nem igazán közismert a nagyobb nyilvánosság előtt. Az elmúlt években a volt iráni elnök szembefordult a legfőbb vallási vezetővel és fokozatosan a progresszív politikai erők egyik vezetőjeként igyekezett pozícionálni magát. Néhány éve odáig elment, hogy kijelentette: “a szabadság helyzete ma sokkal rosszabb, mint a múltban (az Alkotmányos Monarchia idején).” Vagyis: a sah rendszerének pozitív történelmi viszonyítási pontként való megemlítése nyílt szembehelyezkedés az iráni iszlám forradalom rendszerével, és rácsatlakozás a sah utódjának számító Pahlavi-féle ellenzéki szervezkedésre. Akinek a tevékenységéről fentebb néhány szóban már beszéltünk.

Ahmedinedzsád ezen szerepvállalása és egyáltalán az iráni belpolitikai helyzet fentiekben vázolt hátterén van különös jelentősége a volt iráni elnök tavaszi budapesti útjának, amelyet tehát az iráni belpolitikai helyzet ismerete nélkül nem lehetséges megfelelően értelmezni.

Álljon itt most néhány tény, jobbára csupán említésszerűen.

Ahmedinedzsád 2024. május 7-én Budapestre látogat és titkos éjszakai találkozón vesz részt (egyes értesülések szerint izraeli tárgyalópartnerrel).

2024. május 19-én lezuhan Ebrahim Raizi iráni elnök gépe, az elnök és a külügyminiszter életét veszti. Raizi Khamenei ajatollah egyik legesélyesebb utódjelöltje volt, akinek a halála kapcsán a Hamasz fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy a szervezetüket támogató politikus volt, az Iszlám Dzsihád palesztin szervezet pedig kijelentette, hogy Khamenei "kiemelkedő és egyértelmű szerepet játszott a palesztin nép harcának és ellenállásának támogatásában és a folyamatos bűnös cionista agresszióval szembeni ellenállásához nyújtott segítségnyújtásban.” Khamenei életkora és egészségügyi állapota miatt hamarosan új ajatollahot kellene majd választani, az erős jelöltnek tűnő Raizi halála és a várható utódlási folyamattal járó belpolitikai küzdelmek fokozzák az egyre erősödő legitimációs deficittel küzdő teokratikus rendszert instabilitását. Ahmedinedzsád még korábban hangot adott azon véleményének, hogy nincsen szükség arra, hogy betöltsék az ajatollah pozícióját, ha az megüresedne. Raizi volt annyira erős legitimációval bíró jelölt, hogy az ő életében ilyen álláspont komolyan fel sem merülhetett volna. Raizi azonban váratlanul meghalt.

2024. július 15-én merényletet kísérelnek meg Ahmedinedzsád elnök ellen Iránban, a körülmények alapján nyilvánvaló, hogy a volt elnök iráni politikai ellenfelei állnak az eset mögött. (A szándékosan meghibásított ex-elnöki gépjárműbe, amelyhez csak a legilletékesebbek férhettek hozzá - és amelynek útközben a féke és a kormánykereke is egyszerre romlott el - végül azért nem ült be Ahmendinedzsád, mert nem működött benne a klímaberendezés, ezért végül nem ő szenvedte el a balesetet.) Az eset azt jelzi, hogy Ahmedinedzsád valami olyasmibe fogott, ami indokolttá tehette azt, hogy a rezsim bizonyos körei eltegyék láb alól. (Miközben arra ügyelni próbáltak, hogy a merénylet ne merényletnek tűnjön, hanem technikai hibának.)

És így érkezünk el a Hezbollahhal szembeni izraeli művelet megindításáig, mégpedig a “csipogós” műveletig. Ne legyen kétségünk: a kommunikációs eszközök felrobbantása a Hezbollahhal szembeni átfogóbb katonai művelet szerves része volt. Mint minden esetben, egy háború az ellenfél kommunikációjának megbénítására irányuló művelettel kezdődik. Ez történt itt is. A kívánt mellékhatás ez esetben persze együtt járt az eszközök használóinak kiiktatásával is, ami gyakorlatilag a parancsnoki lánc felszámolását jelentette. Valójában soha nem volt tehát kérdés, hogy ezt egy átfogó katonai művelet fogja követni. Nem is történhetett volna meg másként, hogy ezután minimális idő leforgása alatt, százszámra iktassanak ki célpontokat, pontos csapásokat mérve rájuk, ha mindez nem egy előre elkészített forgatókönyv szerint zajlik. A “csipogós” művelet értelme ebben az összefüggésben, tehát egy nyílt háború egyik - indító - elemeként értelmezendő. Amire évek óta készültek, hiszen a “csipogók” megbabrálásához - vagyis a Hezbollah ellátási láncába való beépüléshez - is évekre volt szükség. A Hezbollah kiiktatása voltaképpen egy Iránnal szembeni támadás elkerülhetetlen eleme. Ezzel Izrael ugyanis semlegesítheti azt a veszélyforrást, amelyet a terrorszervezet mintegy 150.000 rakétája jelent (jelentett volna) az izraeli légvédelmi rendszerre - annak túlterhelése által -, és így megnyílhat a lehetősége egy Iránnal szembeni támadásnak is, akik immár nem tudnak élni a szövetséges Hezbollah “zavarórepüléseivel”.

Izrael soha nem került még ennyire jó pozícióba egy Iránnal szembeni támadáshoz. A teheráni rezsim Izraelre közvetlen veszélyt jelentő segédcsapatai – a Hamasz és a Hezbollah - romokban, az Izraellel szembeni iráni rakétatámadás (melyre konkrét okot Izrael nem adott, hiszen iráni területeket nem támadott) egyértelmű casus belli. A támadás várt eredménye pedig véleményem szerint a nukleáris vagy olajlétesítmények lerombolásánál is stratégiaibb jellegű. A végső cél a teokratikus rezsim megrogyasztása lehet, abban a reményben, hogy egy, az elmúlt években különböző módokon Tel Aviv által megtámogatott, Izraellel baráti viszonyra képes politikai vezetés kerüljön hatalomra. Ha mindez így van, akkor ez a maga nemében kivételes művelet, amelyet kétségkívül nem kisstílű perspektívákban gondolkodó emberek szerveztek meg. Ám a legnehezebben kiszámítható rész csak most következik. Vagyis kérdés lehet, hogy ez a “jó” pozíció valóban az-e, nem pedig egy csapda bejárata, és ebből következően éppen a legrosszabb pozíció.

A következő lépések a Hezbollahhal való leszámolás dinamikájától függenek. Tegnapi adat szerint a rakéták mintegy 50 százalékát sikerült eddig Izraelnek elpusztítania, ezek használhatóságát természetesen a még épen maradt kilövőállások száma határozza meg, amely nagyságrendekkel kevesebb a rakéták számánál, illetve azon állomány rendelkezésre állása, akik ezt használni tudják, ami szintén erősen csökkent az elmúlt hetekben. Az izraeli művelet dinamikájából ugyanakkor arra lehet következtetni, hogy van még mit csinálni ezen a téren és erre ráadásul minél gyorsabban van szükség. (A mai napon száz körüli rakétát lőtt ki a Hezbollah Izrael irányába, miközben az izraeli légierő elpusztított egy 3.5 kilométer hosszú alagutat Libanon és Szíria között, melyen keresztül fegyvereket szállítottak a Hezbollah számára.) Továbbá természetesen szempont az USA hozzáállása is, noha ez a szempont  - úgy tűnik - egyre kevésbé számít megkerülhetetlennek az izraeli vezetés számára. Az amerikai vezetés nem zárkózik el például az iráni olajlétesítmények elleni támadástól, de a konfliktus kiszélesítését nem támogatja, félve a kontrollálhatatlan eszkalációtól vagy még konkrétabban például az olajárak emelkedésétől. Az izraeli vezetés vélhetően számíthat arra, hogy Washington végső soron mégsem fogja cserben hagyni, különösen az amerikai elnökválasztások előtt.

Könnyen lehet, hogy a műveletnek ez a zárószakasza az, amely annyira kontrollálhatatlan kölcsönhatásokat tartalmaz, hogy eleve nem szabadott volna az egészet ennek sikerében bízva elindítani. És persze ennek az ellenkezője is bebizonyosodhat. Mindenesetre Khamenei ajatollah a mai - igen kivételes - pénteki “prédikációjában” megkezdte a pánmuszlim mozgósítást, a konfliktust a világ muszlimjai ellen irányuló támadásként állítva be és közös védekezésre szólítva fel. És ne feledkezzünk meg arról, hogy ez a “multipoláris világrend” híveinek is az erőpróbája: vajon ölbe tett kézzel nézi Oroszország és Kína, hogy az általuk gründolt ellentábor egyik oszlopos tagja elesik a “Nyugattal” szemben vívott harcában? Irán - az alapító Oroszországgal és Kínával együtt - tagja például a Sanghaji Együttműködési Szervezetnek, amely biztonsági és védelmi szervezet is: vajon mit képes tenni ilyen esetben? Persze minden ilyen nemzetközi szerveződéstől eltekintve is számolni kell azzal, hogy Moszkva számára elfogadhatatlan egy Izrael- és Nyugat-barát Irán megszületése. Vagyis mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy megakadályozza a rezsimváltást, vagy annak bekövetkezése esetén mindent megtegyen annak ellehetetlenítésére. Irakban, Szaddam Husszein rendszerének megdöntését követően sem teljesen spontán módon szerveződött újra az egyébként még szovjet, majd orosz kiképzést kapott iraki hadsereg és titkosszolgálatok tisztjeiből az “ellenállás.” (Kérdés persze, hogy erre most mennyi ereje és energiája van. Ez már persze még inkább átvezetne bennünket e konfliktus globális kölcsönhatásainak kérdésére, például az Ukrajna ellen folytatott orosz agresszió alakulásának ügyére.)

Annyi mindenesetre biztos, hogy nem egy egzakt módon eldönthető focimeccsre kell számítanunk: bármelyik fél is kerekedik felül, az várhatóan nem egy egyszer és mindenkorra lezárt, eldöntött helyzetet teremt, hanem további “visszacsapó” dinamikákat indíthat majd el a Közel-Keleten, de akár globális viszonylatban is. Folytatás következik.